2018. január 05. 13:57
A péntek délutáni kollégiumi csendet bőröndök gurulása törte meg. Lassan gyülekeztek a pattanásig feszült hátizsákok is. Nincs is ebben semmi különös, hiszen mikor megy haza az egyetemista diák, ha nem hétvégén? De ez egy más alkalom volt. Kirándulni indultunk. Szemerkélő havas esőben kanyargóztunk, míg meg nem érkeztünk Farkaslakára. Vendégfogadóink már vártak bennünket. Nem is húztuk sokáig az időt, a finom vacsora után játékosan ismerkedtünk, majd komolyabb vizekre eveztünk. Arról beszélgettünk, ki milyennek képzel el ideális kollégiumot, később pedig arról ötleteltünk, milyen lehetőségeink vannak arra nézve, hogy a mi kollégiumunkat még otthonosabbá, még szerethetőbbé tehessük. Egy ötletet sem hagytunk elveszni, mindent alaposan feljegyeztünk, majd éjszakába húzódóan folyatódott a kötetlen beszélgetés, s az összes társasjátékot kipróbáltuk.
Szombaton a reggeli kávé után rövid ideig folytattuk a játékos ismerkedést, majd csoportdinamikai tevékenység következett. Teret adtunk az egyéni, a kiscsoportos és a nagycsoportos felszólalásnak is. Ezen a napon a délutáni szundit kihagytuk, s ebéd után úgy döntöttünk, nem csak egymással, hanem Farkaslakával is ismerkedünk egy kicsit. Így jutottunk el többek között Tamási Áron szülőházához is. Csapatunk pedig egy fővel és négy lábbal bővült: a faluséta során egy kutya szegődött mellénk, és olyannyira hűséges volt, hogy még másnap is a panzió kapujában vigyázott ránk. Azonban az esti programba őt nem vontuk be. Úgy gondoltuk, a száraz spagettiszálból és pillecukorból való toronyépítéshez annyi türelem, kézügyesség, megfontoltság kell, amennyi a „mi” kutyánk nem rendelkezik. Miután végrehajtottuk a minőségi ellenőrzést a pillecukron, két csapatra oszlottunk és kezdődhetett az építkezés. Mindössze 60 perc alatt kellett megépíteni a legmagasabb tornyot. Mindenkiből előbújt a versenyszellem, törtek a spagettiszálak, ragadtak a pillecukrok. Az egy óra leteltével megcsodáltuk mindkét tornyot, s alig tudtuk eldönteni, hogy melyik magasabb. Néhány centiméter volt a különbség. Aztán újra előkerültek a kedvenc társasjátékaink.
A vasárnapi szentmise után kiértékeltük a hétvégét, ahol megtudtuk, senki sem bánta meg, hogy tanulás helyett a kirándulást választotta. Aztán újra előkerültek a gurulós bőröndök, hátizsákok. Mi pedig megnéztük, hogy visszafele is ugyanúgy kanyarodik-e az út.
Szombaton a reggeli kávé után rövid ideig folytattuk a játékos ismerkedést, majd csoportdinamikai tevékenység következett. Teret adtunk az egyéni, a kiscsoportos és a nagycsoportos felszólalásnak is. Ezen a napon a délutáni szundit kihagytuk, s ebéd után úgy döntöttünk, nem csak egymással, hanem Farkaslakával is ismerkedünk egy kicsit. Így jutottunk el többek között Tamási Áron szülőházához is. Csapatunk pedig egy fővel és négy lábbal bővült: a faluséta során egy kutya szegődött mellénk, és olyannyira hűséges volt, hogy még másnap is a panzió kapujában vigyázott ránk. Azonban az esti programba őt nem vontuk be. Úgy gondoltuk, a száraz spagettiszálból és pillecukorból való toronyépítéshez annyi türelem, kézügyesség, megfontoltság kell, amennyi a „mi” kutyánk nem rendelkezik. Miután végrehajtottuk a minőségi ellenőrzést a pillecukron, két csapatra oszlottunk és kezdődhetett az építkezés. Mindössze 60 perc alatt kellett megépíteni a legmagasabb tornyot. Mindenkiből előbújt a versenyszellem, törtek a spagettiszálak, ragadtak a pillecukrok. Az egy óra leteltével megcsodáltuk mindkét tornyot, s alig tudtuk eldönteni, hogy melyik magasabb. Néhány centiméter volt a különbség. Aztán újra előkerültek a kedvenc társasjátékaink.
A vasárnapi szentmise után kiértékeltük a hétvégét, ahol megtudtuk, senki sem bánta meg, hogy tanulás helyett a kirándulást választotta. Aztán újra előkerültek a gurulós bőröndök, hátizsákok. Mi pedig megnéztük, hogy visszafele is ugyanúgy kanyarodik-e az út.
